Úgy terveztem, ma nem írok, hanem tanulok. De mégis megteszem, mert elég nyűgős vagyok, és még kicsit húzom-halasztom hogy nekiüljek ma a farmaknak.
Kezdem a nap elején. 9-re volt megbeszélve a kezdés. Miután rájöttem, hogy a kórházban reggel nem kapkodják el a munka elkezdését, kinéztem magamnak a buszt, ami reggel 8:50-re ér a kórház elé. Itt az Orion's Pointnál még csak 4 percet késett. Mire elérte a kórházat 9:35-volt. Tudjátok hogy utálok késni. Ha hozzá vesszük, hogy ez volt az első olyan nap amikor rendesen kezdtem (tegnap ugye még az adminisztrációbol mentem föl amikor végeztem) elképzelhetitek milyen ideges voltam.
Kár volt. Lisa megnyugtatott, hogy üljek le, 10 perc múlva jön a doki akivel ma leszek. Leültem. 20 perc után elővettem a telefonom, és elkezdtem e-book-ot olvasni.... Igazából nem tudom meddig ültem, de a magam csiga tempójában egy bő fél fejezet Harry Pottert olvastam el angolul. (Ugye ezt is nyelvtanulási célzattal teszem :-P )
Aztán megjelent végre egy nagydarab néger doki, aki fölajánlott két dolgot, hogy mit szeretnék csinálni. Bevallom, csak a műtőt értettem, a másikat nem tudom mi volt, de az érdekesnek hangzott, és így legalább nem kellett beismernem (magamnak sem) hogy jó ha a felét értem annak amit magyaráznak nekem.
A műtőbe a szokásos bezsilipelős, átöltözős úton jutottam be. Először egy koronária bypass műtétet láttam, úgy a közepétől, a distalis anastomosisok fölvarrásától. Életemben először láttam nyitott mellkasos műtétet :-)
Utána jött a szünet. Úgy fél óra. A doki, aki lekísért, eltűnt. Hmm. Kínos. Gőzöm sincs hol vagyok az épületben, illetve ha kimegyek a műtők folyosójáról, nem fogok tudni vissza zsilipelni, mert nincs mágnes kártyám. Főleg meg ha kimegyek, a ruhám pedig benn marad... Na mindegy, nem fejtegetem, dél van, vlamikor fél 8-kor reggeliztem, marad egy kis csapvíz a mosdóbol. Hálistennek van rajtam elég felesleg, amiből a szervezetem fönn tudja tartani a vércukorszintemet.
Szóval íg kezdtem el nézni a második műtétet. Nagy izgalommal, mert ez nemhogy nyitott mellkas, de nyitott szívműtét volt. Egy mitrális prolapszusoon heckeltek valamit. Nem részletezem, mert egyrészt sokmindent nem értettem belőle, hogy mit miért csinál, másrészt nem akarom elvenni a nem orvos/medikus olvasók kedvét a tovább olvasástól.
Minden esetre fél négykor, amikor elkezdték zárni a mellkast, a gyomrom hangosan jelezte, hogy ideje tízóraiznom. És haza mennem ha már itt tartunk.
Eddig volt a a nap többnyire pozitív része, a csalódás ott kezdődött, amikor utána Lisa (Ohri titkárnője) elkezdett beszélgetni velem, és többször is kiderült, hogy nem igazán értettem meg mit mond. A fő gond az, hogy ezt sem magamnak, sem neki nem ismerem be, nem nagyon merek visszakérdezni. Pedig úgyis kiderül, mert aztán inadekvátan válaszolok a kérdésére. Úgyhogy gőzöm nincs mit csinálok holnap, pedig elmondta :-S
Miuán ezt szépen realizáltam magamban, ennek megfelelő hangulatban értem haza. Nincs semmihez kedvem. És az életben nem fogom megérteni rendesen ezt a nyűves angolt. Élő szóban főleg nem.
De ne izguljatok, holnapra jobb lesz! Csak ki kell aludnom magam.
Még két apró gondolat.
- Nem leszek sebész. Jó, tudom, nem mondtam újat. De én csak másfél műtétet ácsorogtam végig, de még mindíg fáj a derekam. Tudom, rossz a tartásom. De mégis, ott a második műtét végére, már minden bajom volt. Fájt a hátam, a nyakam, a vállam, a térdem. Pedig érdekes volt, és lekötött a dolog.
- Későn sötétedik. Még egy nagy megállapítás részemről. De engem akkor is megzavar. Későn feküdtem emiatt az elmúlt két éjszaka, mert nem éreztem, hogy már ilyen késő van. Ez nekem nem tesz jót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése